A sors keze

Lucky Kutyám

Jaj hol is kezdjem…

Én már régóta szerettem volna egy Golden retrievert, és anyáékkal meg is beszéltük, hogy ha átköltöztünk vehetek egyet.

Egyik nap hazaértem a munkából és Ildi (húgom) mondta, hogy van egy jó hír, de majd anya elmondja. Kíváncsi voltam. Megkérdeztem anyát, hogy mi az a jó hír. Elmondta, hogy a munkahelyén kérdezte tőle valaki, hogy nem kell-e kiskutya. Anya erre rávágta, hogy nem, van már egy, de azért megkérdezte, hogy milyen fajta. A válasz erre az volt, hogy az anyukája Golden Retriever, az apukája ismeretlen. Anya erre azt mondta, hogy én már régen ilyen fajta kutyát szeretnék, és majd megkérdez engem. Kaptunk telefonszámot és címet is.

Örültem is meg nem is az elhangzottaknak. Ugye nagyon szerettem volna egy ilyen fajta kutyát, de fajtatisztát, meg persze ez a kiskutyát ajándékba kaptuk volna.

Először azt mondtam, hogy nem kell, mert eredetileg én lány kutyát akartam, de aztán még gondolkodtam rajta, és úgy döntöttem, hogy nem vesztek vele semmit, ha megnézem magamnak.

Zsuzsi (a kutya gazdája) azt is mondta, hogy két kiskutya van, egy fiú és egy lány. A lány kutyus kicsit érdekesen néz ki, a szőre is össze-vissza áll. A fiú kutyus meg olyan, mint az anyja, és nagy tappancsos. Akkor még lehetett volna mindként kutyát választani, de nekünk inkább a kan kellett Buksi miatt is. Elvileg a fiúcska a szomszéduké lett volna, de ő mindig csak halogatta, hogy elviszi, így más gazdát kezdtek keresni neki.

Azt hiszem egy szombati napon anya próbálta felhívni Zsuzsit telefonon, de nem vette fel. Ezért anyáék úgy gondolták, hogy biztos nincsenek otthon, és ma már nem is megyünk. Éppen mielőtt apa ivott volna egy rövidet megcsörrent a telefon, visszahívott minket. Anya mondta, hogy elmennénk megnézni a kutyust, erre a válasz az volt, hogy menjünk nyugodtan. Elkezdtünk készülődni, újra csörögött a telefon, hogy ne menjünk, mert mégis kell a szomszédnak a kutya. Meg kérdezte, hogy nem baj-e, anya erre azt mondta, hogy nem, úgysem látta még…

Na erről ennyit nem lesz kutyánk – gondoltam. Pedig éppen akkor 2 hét szabin voltam. Sajnáltam is meg gondoltam rá sokat, hogy hogy nézhetett ki…

Eltelt két hét, a szabim is lassan a végéhez ért. Anya egyik nap hazaért a munkából és mondta, hogy még mindig nem mentek a kutyáért, és nekünk szóltak először, hogy kell-e nekünk. Na megint gondolkodóban voltam, és úgy döntöttem, hogy ha ez mégis így alakult (talán a sors keze), akkor mégis nézzük meg. Mondtam anyáéknak, hogy ha nem hasonlít a Goldira, akkor nem hozzuk el, és „tudok uralkodni magamon” – anyáék erre: persze, persze….

Megbeszéltük, hogy szombat reggel (2008.07.19.) elmegyünk hozzájuk. Eljött a szombat, elkészültünk, és legalábbis én izgatottan  vártam a találkozást. Nagy nehezen odaértünk (nagy dugó volt mindenhol, meg Tápé sincs valami közel Dorozsmához).  Kiszálltunk az autóból és láttuk, hogy a kapunál van az anya kutya és a fia. Anya egyből mondta, hogy jaj de aranyos…

Egy kislány nyitott ajtót, Molly (a kutya) is üdvözölt minket. Meglepődtem, hogy milyen nagy, kisebbre számította, vagy lehet csak Buksi után tűnt nagynak. A kis apróság oda se jött hozzánk. Aztán jött Zsuzsi is, a másik kislány és Zsuzsi férje.

Odamentem megsimogatni a kis hógolyót, de utána ránk se hederített, elment hátra és ott rosszalkodott valamit. Tényleg olyan volt mint az anyja, bár kicsit másabb mint a bébi goldyk, de valóban hasonlított. Addig leültünk a kertben egy asztalhoz és beszélgettünk. Addig Molly szórakoztatott minket (labda volt a szájában és dugdosta a kezünkhöz, hogy vegyük el tőle, de nem adta oda). Gyorsan telt az idő, végül döntenem kellett. Végül is egyedül rajtam múlt, hogy visszük-e vagy nem. Azt mondtam, hogy vigyük el (nem tudtam neki ellen állni), apa erre: biztos???, szerintem nem örült neki. Elindultunk kifelé a kiskutya fent ült a lépcső tetején, felmentem érte, felemeltem (majd meg szakadtam olyan nehéz volt 8 hetesen), még megsimogatták, elbúcsúztak tőle. Megköszöntük, előre ültem vele az autóban.  Elindultunk hazafelé.

Már az úton azon tanakodtunk, hogy mi legyen a neve (felmerült a Goldy, Honey is –de ezek inkább lányos nevek). Nagyon meleg volt azon a napon is, szegény kutyuska azt sem tudta mit csináljon annyira melege volt. Útközben fejét a lábamra hajtotta, meg fészkelődött, olyan édi  volt.

Hazaértünk. Kivettem az autóból, Buksi egyből ugatni kezdte. Megijedtem, hogy ennek nem lesz jó vége. Szegény új jövevény úgy megijedt, új családba érkezett és még ez a másik kutyai is utálja.

Aztán Buksira hámot raktunk, lassan odaengedtük az új kutyánkhoz. Először félt tőle a kiskutya (nem is csodálom), aztán mindketten szaglászni kezdték egymást. Adtunk a kicsinek egy kis száraz tápot üdvözlő falat képpen, gyorsan el is pusztította.

A cicák is köszöntötték. Délelőtt kint voltam vele az udvaron. Aztán elengedtük Buksit is. Elkezdett rohangálni össze-vissza, szegény picurka meg alig bírt utána szaladni. Bírkóztak sokat, csináltam nekik jó kis fekvőhelyet a lépcső aljában.

 Délután Ildi mondta, hogy vigyük át mamáéknak megmutatni. Ráraktuk Buksi hámját (akkor még éppen jó volt rá) és „elindultunk”. Alig akart jönni, ez volt az első sétája. Ildi meg én szólongattuk, csalogattuk és nagy nehezen odaértünk. Mama meglepődött, kifaggatott , hogy honnan van, meg még sok mindenről. Aztán mentünk is haza.

Az este elég nyugisan telt, csak kicsit nyöszörgött a kis jövevény. Másnap kutyaneveket böngésztem, de végül a Lucky lett a kiválasztott név.

Hétfőn dolgozni kellett sajnos. Azután gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok és Lucky egyre nagyobb lett. Buksival jó barátok lettek, a cicákkal is jól kijött. Persze az egész család a szívébe zárta a sok rosszaság ellenére.

Eleinte nem is ugatott, ha hazaértünk, vagy ha csengettek nem ment a kapuhoz, de ez mára megváltozott. Olyan mély hangja van, mint egy oroszlánnak. Mikor egy mentő szirénázik Buksival együtt vonyítanak – na azt hallani kell. Ha hazaérünk úgy futnak a kapuhoz, örülnek nekünk.



Belejöttek a játékba



Elfáradtak:)